Lectures on Censorship Censored



Najmányi László
A CENZÚRA TÖRTÉNETE ÉS TERMÉSZETE
Cenzúrázott előadássorozat
2013

2012. decemberében, a tranzit.hu kortárs művészeti egyesület felkérésére megírtam az általam javasolt cenzúratörténeti ismeretterjesztő előadássorozat szinopszisát. Az egyesület vezetősége megvalósítandónak ítélte meg elképzelésemet, bár az általam a téma alapos bemutatása érdekében javasolt 15-20 előadást soknak tartották. Végül négy, 2013. áprilisától kezdődően tartandó előadásban egyeztünk meg. Felkértek, hogy a négy előadás vázlatát az előadássorozatot meghirdető blogbejegyzések formájában írjam meg. Megírtam a négy tartalmi vázlatot, és 2013. márciusában, néhány héttel a tervezett előadássorozat indulása előtt azok fel is kerültek a tranzit.hu blogjára (2013.03.13.; 2013.03.19.; 2013.03.20.; 2013.03.21.).

Időközben a tranzit.hu részéről kétség merült fel. Azt kifogásolták, hogy már sokat írtam erről a témáról az artportal.hu és a minimum+ portálokon publikált (azóta mindkét portál archívumából törölt) blogbejegyzéseimben. Miután tájékoztattam a kételkedőket, hogy a cenzúrakutatás az egyik fő kutatási szakterületem, ennél fogva természetes, hogy publikálok ebben a témában, és az is, hogy előadásaimban támaszkodom korábbi kutatási eredményeimre, úgy tűnt, sikerült eloszlatnom a kétségeket, nincs akadálya a tervezett előadássorozatom megtartásának. 2013. márciusában, a fő témacsoportokra szorítkozva részletesen kidolgoztam a tranzit.hu akaratából az általam ideálisnak tartott 15-20 előadás helyett 4-be sűrített előadássorozatom tervét.

A 2013. áprilisi hírlevelükből értesültem, hogy a tervezett elõadássorozatot a tranzit törölte programjából. A megbeszélt áprilisi kezdési időpontban egy másik előadást hirdettek meg hírlevelükben. Sem az előadássorozatom törlésének tényérõl, sem annak okáról nem értesítettek – tipikus példája az önbecsülés-hiányos, ennélfogva mások tiszteletére képtelen kortárs magyar cenzorok munkamódszerének.

Az alábbiakban a tervezett cenzúratörténeti előadások Szinopszisa, és az egyes előadások blogbejegyzések formájában, a tranzit.hu blogjában publikált tartalmi vázlatai olvashatók:

A CENZÚRA TÖRTÉNETE ÉS TERMÉSZETE
Előadássorozat szinopszisa a Tranzit felkérésére

A cenzúra problematikája mindig és mindenhol aktuális volt, s ma is az. Sajnálatos módon mostanában ismét sokak érdeklődésének fókuszába került Magyarországon. Tervezett előadássorozatom a betiltás, kirekesztés, kiszorítás, meghamisítás, hatalmi érdekek diktálta kisajátítás történetével és természetrajzával, pszichológiájával, indítékaival és következményeivel foglalkozik, a történetírás kezdetétől napjainkig, a különböző civilizációk, kultúrák, országok gyakorlatát vizsgálva.

Az előadások bázisát a Művészet és bulldózerek című, az artportal.hu felkérésére 2011 januárjában elkezdett, a  cenzúra történetét felvázoló, 10 részre bontott, később teljes, mindmáig kiadatlan esszékötetté bővített tanulmánysorozatom, és a témában évtizedek óta folytatott kutatásaim eredményei adják. Támaszkodom majd korábban megjelent könyveim, az oroszországi bolsevik diktatúra módszereit ismertető Theremin, a 20. század második felének ifjúsági mozgalmait és független kultúráját feldolgozó Downtown Blues és a Schuller Gabriella színháztörténésszel közösen írt YIPPIE! Az engedetlen polgár vonatkozó részleteire is.

Nem száraz, tudományoskodó előadásokat tervezek, hanem az elméleti jellegű okfejtésekkel vegyítve igyekszem majd a közönség érdeklődését fenntartó konkrét, gyakran tragikomikus történetekkel, anekdotákkal, valamint a magyarországi bolsevista diktatúra idején és azóta szerzett személyes tapasztalatokkal fűszerezni mondandómat.

Az egyes, az alkalomra készített video-művekkel illusztrált előadásokat másfél-két óra hosszúságúra tervezem, lehetőséget biztosítva az interaktivitásra. Az előadások előre elkészített szövegét (amelytől az élő prezentációk során, az aktualitáshoz alkalmazkodva természetesen időnként el fogok térni) az egyetemi jegyzetekhez hasonlóan a hallgatóság rendelkezésére bocsátom, amennyiben lehetőséget kapok a szövegek sokszorosítására. Az egyes előadások szövegei folyamatosan frissülő blog formátumban kerülhetnek fel a Netre. Az előadássorozat végén a szövegek külön kiadványba szerkeszthetők, amelyet akár nyomtatott, akár elektronikus formában lehet terjeszteni. Amennyiben az előadásokat videón rögzítjük, a felvételek folyamatosan felkerülhetnek az Internetre, illetve az egyes előadások videó-illusztrációival együtt bármiféle adathordozón terjeszthetők.

Főbb témáim, amelyeket egyenként több előadásra bontva (összesen kb. 15-20 önálló előadás szükséges az egyes témakörök méltó feldolgozásához) szeretnék prezentálni:

– A politikai, vallási, ideológiai és etnikai alapú cenzúra kialakulása, ismérvei, működése
– Cenzúra az Ókorban (Egyiptom, Kína, az antik Görögország, Róma, stb.)
– Cenzúra a zsidó-keresztény kultúrkör történetében
– Az európai cenzúra kialakulása és gyakorlata a középkortól az első világháborúig
– A 20. század diktatúráinak (bolsevizmus, fasizmus, nácizmus, maoizmus, stb.) cenzúrája
– A modern fogyasztói társadalmak (Nyugat-Európa, Amerika, stb.) cenzúrája a 20. században
– A kortárs cenzúra a globalizálódott világ tömegtársadalmában
– A magyarországi cenzúra kialakulásának története az ország alapításától máig. Cenzúra a diktatúrák idején, és a „rendszerváltozás” utáni Magyarországon
– A cenzor és a megcenzúrázott pszichológiája, korlátozási, védekezési és alkalmazkodási mechanizmusok, az öncenzúra kialakulása és ismérvei
– A független (párhuzamos; ellen; stb.) kultúrák kialakulása a hatalmi cenzúra alkalmazásának következtében, külföldön és Magyarországon. Underground stratégiák és taktikák, hatalmi reakciók és retorziók

Korábbi edukációs projektjeim tapasztalatai alapján úgy vélem, hogy a közönség érdeklődését ébren tartó, heti rendszerességű, folyamatosan hirdetett előadások a legsikeresebbek. Természetesen ebben a tekintetben is tudok alkalmazkodni a felkérő igényeihez, lehetőségeihez.

Najmányi László 
2012-12-16, Budapest

Első fejezet
Bevezetés a cenzorológiába
A cenzúra hatása az élő kultúrák kialakulására
2013.03.13. 17:38 | blog | Najmányi László

„Ezek az emberek nagyon választékosan beszélnek a régi, jó értékekhez való visszatérésről. Nos, én, mint öreg kaki vissza tudok emlékezni azokra az időkre, amikor még miénk voltak azok a régi, jó értékek, és azt mondom, térjünk vissza az Egyesült Államok Alkotmányának régi, jó Első Kiegészítéséhez – és a pokolba a cenzorokkal! Adj nekem tudást, vagy ölj meg!”
Kurt Vonnegut

Ebben a tanulmányban, amely egyben a tranzit.hu szervezésében, 2013 áprilisában sorra kerülő első előadásom vázlata is, a cenzúra hatását vizsgálom az élő (független-, párhuzamos-, ellen-, underground-, stb.) kultúrák kialakulására, fennmaradására és megerősödésére, külföldön és Magyarországon.  Ez a négy blog-bejegyzésből (fejezetből) álló tanulmány a cenzúra történetét és a cenzori személyiség pszichológiáját ismertető, kiadatlan könyvem vonatkozó fejezeteiben található, az 1970-es évek eleje óta, mindmáig tartó személyes érintettség okán folytatott kutatásaim eredményeire támaszkodik.

A cenzúra a közlés, információátadás megakadályozása, megszűrése, meghamisítása hatalmi eszközökkel. Működtethetik a hatalom megőrzésének, politikai, vallási, „erkölcsi”, kereskedelmi és ízlésbeli szempontok érvényesítésének szándékai, illetve személyes érdekek, ellenszenvek és megfontolások is. A történetírás kezdete előtti idők óta világszerte működő cenzúrát először az antik Róma hatodik királya, Servius Tullius (Kr. e. 578–535) uralkodása alatt intézményesítették. A cenzúra szükségességét, szabályait, módszereit az ősi Kínában, a „Nyugatinak” nevezett Jin dinasztiához (Kr. u. 265–317) tartozó, Sima Chi és Fengdu neveken is ismert Huai császár (284–313) kodifikálta, foglalta először törvénybe. A történelem során minden kultúra, civilizáció, ország, birodalom kialakította a maga cenzúrázási módszereit. A cenzúra valamilyen formája, még a legszabadabbnak minősített országokban, gyakorlatilag minden emberi közösségben, még a legkisebbekben (családok, baráti- és párkapcsolatok) is mindmáig működik.

A cenzúra célja hatalmi struktúrák, adott helyzetek konzerválása, az élő, az emberi kreativitást kölcsönhatásokkal megtermékenyítő világszellem (Zeitgeist) szabad mozgásának meggátlása, ezért a tiltások rendszere az emberi tudat változásokon, folyamatos megújuláson, innovációkon alapuló evolúciójának akadályozója. Működésének a közösség számára legkárosabb eredménye a halott – nem aktuális, nem hiteles, nem érvényes, nem tudáshoz, hanem a tudatlanság fokozásához vezető – kultúra folyamatos újratermelése, ahogy ez a különféle diktatúrák esetében különösen jól megfigyelhető. 

A cenzúra gyakorlata következtében az alávetettek többségének pszichéje is módosul: az esetleges konfliktusokat megelőzendő kifejlődik bennük az öncenzúra lelki betegsége. Ugyanakkor, éppen a tiltások miatt az adott, elnyomott közösség magukat az alattvalói szerepben kényelmetlen érző tagjai számára – még a legkegyetlenebb diktatúrákban is ők vannak kisebbségben – a tiltott gyümölcs vonzóbb, ízletesebbnek tűnik, mint a fogyasztásra engedélyezett. Reakciójuk a tiltásokra az élő, fejlődőképes, érvényes, hiteles, aktuális, a közösség tudás-szintjének emelésére képes kultúra létrehozása.

Természetesen nem csak a cenzúra ellenében alakulhatnak ki környezetfüggetlen kultúrák, hanem saját utak önkéntes keresése révén is, de az ilyen esetek ritkák. Megállapítható tehát a cenzúra működésének alapvető ellentmondásossága. Míg a cenzor közvetlen ténykedése akadályozza, lassítja az emberi tudat, szellem evolúcióját, közvetve, a működése ellenében feltétlenül létrejövő új kulturális mozgalmak, irányzatok, iskolák révén elősegíti, akár fel is gyorsíthatja azt. 

Míg a cenzor a meglévőt védi, az alkotó embert a kíváncsiság hajtja, az ismeretlen érdekli. „Hiba volt Ádámot nem eltiltani a kígyó megevésétől, mert ha az lett volna tilos, nem a tudás almáját, hanem a kígyót ette volna meg.”, írja Mark Twain a Puddingfejű Wilson című regényében. Ugyancsak Mark Twain mondta, hogy az új ötlettel előálló embert bolondnak tartják, amíg az ötlet sikert nem arat. Ezt a megállapítást brutálisan bizonyította a néhai bolsevik diktatúrák eljárási gyakorlata a „másképpen gondolkodók” ellen. Akik kételkedni merészeltek az önkényuralom szükségességét igazolására meglehetősen alacsonyröptű elmék által kiagyalt ideológiában, azokat vagy bűnözőnek, vagy elmebetegnek nyilvánították, s az ilyenek közül sokat elmegyógyintézetbe zártak, ahol gyakran maradandó agykárosodást eredményező sokk-kezelésnek vetették alá őket.

Tanulmányom megírása során elsősorban a 19. század végétől mostanáig tartó cenzori gyakorlatot és az arra reagálva született élő kultúrák kialakulását vizsgáltam. Úgy gondolom, hogy most, a magyar kultúrában végbemenő paradigmaváltás idején, amikor az állami kézben lévő kulturális intézmények és a kultúrára szánt közpénzek elosztása feletti ellenőrzést egy politikailag és ideológiailag egyaránt a jelenlegi kormányhoz kapcsolódóan elkötelezett, az Alaptörvénybe betonozott, erősen jobboldali, konzervatív, kirekesztéssel és cenzúrázással fenyegetőző, hatalommal és pénzzel alaposan kistaffírozott társaság (MMA) veszi át, különösen aktuális tanulmányom témája.

A cenzúra hatása az élő kultúrák kialakulására
2013.03.19. 07:46 | blog | Najmányi László
„Amikor a bécsi kormány 1765-ben összeállította a ’Betiltott Könyvek Katalógusát’, olyan sok osztrák használta azt olvasói kalauznak, hogy a Habsburg cenzorok kénytelenek voltak magát a 'Katalógust' is felvenni a tiltott könyvek listájára.”
Craig Nelson: Thomas Paine

Még a „legfelvilágosodottabb” nyugati országokban is működött a cenzúra szinte valamennyi formája a körülbelül 100 éven át virágzó modernizmus születése idején. A képzőművészet evolúcióját az olasz mintára, 1648-ban alapított Művészeti Akadémia (Académie de Peinture et Sculpture) megcsontosodott esztétikai kánonja gátolta leginkább Párizsban. Az Akadémia által favorizált klasszicizmussal és romantikával szakító első modernista mesterek nehezen találtak kiállítóhelyet munkáik számára, mert a galériatulajdonosok féltek a szakmai kamarához hasonlóan működő Akadémia elutasító véleményétől, és a vásárlóközönségre nagy hatással bíró konzervatív kritikusok pocskondiázó cikkeitől. Az akadémiai kánont az intézmény (1881-től az Akadémiához kötődő Francia Művészek Társasága – Société des Artistes Français) által 1725-től kezdve, évente megrendezett párizsi Salon kiállítás reprezentálta. Jellemző módon a Salon kurátorai 1864 és 1882 között például minden évben elutasították Cézanne képeinek kiállítását. Az akadémikus cenzúrát gyakorló Salon ellenében, 1863-ban megalakult a Salon des Refusés, a Visszautasítottak Szalonja, amely megalakulásának első évében kiállította Cézanne festményeit, amelyeket persze kórusban gyalázták a konzervatív műítészek.

A modernizmus első évtizedeiben a hivatalos elutasítások sok energiát adtak nemcsak az új utakat kereső művészeknek, hanem a munkásságukat elismerő pártfogóiknak is. Gertrude Stein (1874–1946), a Párizsba költözött amerikai írónő és műgyűjtő a 27 rue de Fleurus 21.-es számú házában lévő lakásának szalonját művészeti galériává alakította, ahol sorra mutatta be a modernista mesterek műveit, amelyek közül sokat megvásárolt. Az amerikai írónő példáját számos tehetős műgyűjtő és művészetbarát követte Párizsban. A 20. század első évtizedeiben sorra nyíltak a modernistákra specializálódott galériák a városban. Kinevelődött az új irányzatokat értő és azokat nagyra értékelő kritikusok, művészettörténészek új generációja is, akik viszonylag rövid idő alatt az értelmiség körében világszerte népszerűvé tették az új művészet-megközelítéseket. Az Akadémia és a szaksajtó konzervatívjai marginalizálódtak. A következő évtizedek során kialakult és végül megmerevedett a modernizmus ugyancsak (főleg kereskedelmi és esztétikai szempontú) kirekesztésekhez vezető kánonja, amely ellen az 1960-as évektől kezdve új, a modernizmus analóg logikáját elvető irányzatok (pl. a hippie-, később a punk- és new wave képzőművészet, új festészet, kisajátító művészet, stb.) alakultak a nyugati országokban.

A sajtó és a könyvek cenzúrája is bevett gyakorlat volt a nyugati országokban a 20. század második feléig. Az egyes országok egymástól eltérő intenzitású cenzúráját terjedelmi okokból nincs módom e tanulmány keretein belül ismertetni, de általánosságban elmondható, hogy a nyugati országok cenzori gyakorlata elsősorban a baloldali nézetek terjedését kívánta megakadályozni. A cenzúra az első világháború alatt, és az azt követő években, főleg az 1917-ben bekövetkezett oroszországi bolsevik hatalomátvétel előidézte riadalom miatt mindenütt felerősödött. Az egymáshoz nagyon hasonlító bolsevik és nemzeti szocialista cenzúrával tanulmányom következő fejezetében fogok foglalkozni.

Természetesen nem csak a politikai alapú cenzúra tiltott be könyveket, hanem működött a szakmai féltékenység és a gazdasági konkurencia megsemmisítésének igénye is. Fontos példája a cenzúra pártfüggetlenségének a 20. század egyik legnagyobb hatású pszichoanalitikusa, a „szexuális forradalom” kifejezés megalkotója, az amerikai börtönben meghalt Wilhelm Reich (1897–1957) története. A Nemzetközi Pszichiátriai Társaságból a régi barát és szellemi vetélytárs, Sigmund Freud lánya indítványára 1934-ben kizárták a tudóst. A fasizmus tömegpszichológiája  című könyvét a Németországban hatalomra jutott nácik betiltották, miután a szerzőt éppen e tanulmánykötet publikálása miatt kirúgták a Német Kommunista Pártból. A könyvet, amelyben az agresszív viselkedés okát a szexuális kielégítetlenségre vezette vissza, Reich más munkáival együtt, az amerikai FDA (Food and Drug Administration) kormányhivatal javaslatára, Maine állam bírósága utasítására 1956-ban elégették a „szabadok és bátrak” büszke Amerikájában. Nem kis részben Reich meghurcoltatásának következménye, hogy halála és művei elégetése után tanai és az örömelven (Pleasure Principle) alapuló pszichoterápiája, az addig egyeduralkodó, művelői számára rendkívül jövedelmező freudi therápia ellenében, gyorsan közkedveltté lettek Amerikában, és nézeteit a reklámipar és a politikai PR – ezeken a területeken ugyancsak a freudi elvek domináltak korábban – is alkalmazni kezdte.

Harmadik fejezet
A cenzúra hatása az élő kultúrák kialakulására
2013.03.20. 07:03 | blog | Najmányi László

„Amiről nem beszélünk, az nincs.”
Kádár János

A 20. század az ideológiai (bolsevizmus, fasizmus, nemzeti szocializmus) és gazdasági (USA) alapú diktatúrák kialakulásának kora volt. Az ideológiai alapú diktatúrák cenzúrája a megcenzúrázottak közvetlen fizikai fenyegetettségével (börtön, haláltábor, kivégzések, stb.) párosult, míg a pénz teljhatalmának cenzúrarendszere forrásmegvonással büntet, illetve forrásátcsoportosítással jutalmaz mindmáig. A diktatúrák cenzorainak működése ellenében született meg az adott rendszerekkel semmiféle kapcsolatot nem tartó underground kultúra, és erősödött fel – legalábbis az értelmiség körében – a betiltott irányzatok iránti érdeklődés.

Az 1930-as években, a hidegháborús csatározások egyik szellemi vetületeként a politika által kiprovokált harc indult a figuratív és az absztrakt művészeti irányzatok között. Sztálin abban az időben számolta fel a Szovjetunióban az 1917-es bolsevik hatalomátvételt és az azt követő radikális társadalmi, politikai átrendeződést teljes szívvel támogató avantgarde művészetet. Minden hatalmi eszközzel támogatni kezdte a klasszicista és barokk stílusbeli, hangulati, szemléleti hagyományokat átvevő, figuratív szocialista realizmust.

Ugyanebben az időben Amerikában a hatalmi művészetpolitizálás az ellenkező irányba fordult. A politika és a nagytőke egyaránt az absztrakt művészetet kezdte támogatni a figuratív irányzatok ellenében. Ennek a figurativitást alapból kedvelő amerikai műélvezetnek gyökeresen ellentmondó irányváltásnak egyszerű a magyarázata. Ahogy akkor nyugat-európai kortársaik többsége, úgy az észak-, közép- és dél-amerikai figuratív művészek legtöbbje is erősen baloldali gondolkodású, sokszor nyíltan kommunista volt az 1930-as években. Baloldali elkötelezettségük természetesen műveikben is megmutatkozott.

1932-ben a New York-i Museum of Modern Art (MOMA) egyik alapítója, a modernista művészet rajongója és gyűjtője, Abby Aldrich Rockefeller rávette fiát, a modernizmust, baloldaliságot nem kedvelő Nelson Rockefellert, hogy a meggyőződéses kommunista hírében álló Diego Rivera mexikói muralistát bízza meg az akkor épülő Rockefeller Center halljába szánt óriási falfestmény elkészítésével. Rivera nem vette figyelembe megrendelője érzékenységeit. Man at the Crossroads (Ember a keresztútnál) című, 1933-ban elkezdett murálján nemcsak egy moszkvai, május elsejei felvonulást örökített meg, hanem ráfestette a nemzetközi kommunizmus hősei, Marx, Trotzkij és Lenin figuráit is. Mivel Rivera nem volt hajlandó átfesteni az inkriminált részleteket, Nelson Rockefeller elrendelte a freskó megsemmisítését. Az eset tovább erősítette a baloldali művészektől korábban is rettegő Nelson Rockefeller félelmeit. 1939-ben ő lett a Museum of Modern Art igazgatója. Mivel a múzeum működési költségeinek döntő részét mindmáig a Rockefeller család fedezi, az új igazgatónak sikerült elérnie, hogy az intézmény egyre ritkábban állítson ki figuratív műveket, s ne is vásárolja azokat gyűjteménye számára.

Az 1940-es években indult absztrakt expresszionizmus az első, nemzetközileg is ismerté vált amerikai modernista művészeti irányzat volt. Nelson Rockefeller közbenjárására, az absztrakt művészetet kifejezetten utáló Harry S. Truman elnök utasítására az amerikai kormánypropaganda az absztrakt expresszionizmust, mint a szabadság és individualitás kifejeződését játszotta ki a főellenség, Sztálin által favorizált figuratív szocialista realizmus ellenében. A kormány titokban óriási pénzeket juttatott amerikai és nyugat-európai galériáknak, művészeti intézményeknek, művészettörténészeknek, kritikusoknak, kurátoroknak, hogy a figuratív irányzatok ellenében az absztrakt expresszionizmust propagálják. Nem kis részben a nagytőke és a politika által támogatott irányzat ellenében született meg az 1950-es években az ugyancsak esszenciálisan amerikai pop-art.

A hatalomra jutott nácik 1937-ben, tehát nagyjából az amerikai figuratív művészetek ellehetetlenítése kezdetének idején, Münchenben rendezték meg a később más német városokban és Ausztriában is bemutatott Entartete Kunst (Degenerált művészet) című, az általuk nemzetellenesnek, zsidó-kommunista indíttatásúnak minősített modernista művészetet lejáratni szándékozó kiállítást. Sztálinhoz hasonlóan a nácik is a romantikus, klasszicista figuratív művészetet látták üdvösnek, s igyekeztek megsemmisíteni minden más irányzatot. A német modernisták egy része emigrált, más részük, mint orosz kollégáik, börtönbe, koncentrációs táborba került, néhányan közülük kiállítási lehetőségektől megfosztva, a föld alá kényszerítve folytatta kutatásait.

A második világháború után a szovjet érdekszférába került országok bolsevista kormányai átvették, és saját képükre formálták a szovjet (és náci) cenzúra ízlésbeli és tartalmi kritériumait. Egy személyes emlék az 1970-es évek Magyarországáról: a diktatúra „felpuhulásának” jeleként az egyik nagy állami kiadó, más korábban betiltott fiatal írók műveinek társaságában megjelentette néhány rövid írásomat egy gyűjteményes kötetben. A kritikai siker következtében felmerült az ötlet, hogy a kiadó publikálná egy kötetnyi írásomat. Hónapokig tartó tusa kezdődött a cenzorként funkcionáló szerkesztővel. Benyújtott írásaim nagy részét különböző indokokkal, vagy indoklás nélkül visszadobta, a többi át akarta íratni. Végül Cenzúra címmel egy olyan írást nyújtottam be, amelyben fekete filctollal véletlenszerűen kitakartam szavakat. „Csak nem képzeled, hogy a cenzúráról írhatsz?!”, kiáltotta a cenzor felháborodottan, „Nálunk nincs cenzúra!”. Többé nem próbálkoztam írásaim kiadatásával, inkább még mélyebben ástam magam az undergroundba, és segítettem megalapítani a Varsói Paktum első punk-rock együttesét, a SPIONS-t.

Negyedik fejezet
A kortárs cenzúra Magyarországon
A cenzúra hatása az élő kultúrák kialakulására
2013.03.21. 09:00 | blog | Najmányi László

„A rendszerváltozás után az emberek a saját vállukra vették az intoleranciát. A demokrácia most a legtöbb ember számára azt jelenti: intoleráns lehetek.”
Halász Péter
(Bárdos Deák Ágnes: Beszélgetés Halász Péterrel 1. – 2004. február 20.)

Jelen tanulmányomat főleg személyes tapasztalatok alapján írtam. Miután az 1970-es évek végén, a néhai Varsói Paktum első punk együttese, a SPIONS megalapításában való részvételem miatt a Magyarországot akkor uraló bolsevik diktatúra hatóságai kicenzúráztak a „Béketábor” „legvidámabb barakkjából”-ból, a következő évtizedeket emigrációban, Franciaországban, Kanadában és az Egyesült Államokban töltöttem. Munkám révén beutaztam Közép- és Dél-Amerikát, Indiát, Nepált, Japánt, hosszú ideig éltem a Karib-tenger szigetein és Délkelet-Ázsiában. A cenzúra különböző változataival, a politikai mellett az etnikai, vallási és kereskedelmi alapú be- és kitiltásokkal, ki- és berekesztésekkel, szexuális és életkori alapú diszkriminációval ezeken a helyeken is gyakran találkoztam.

Az 1990-es évek végén kezdtem el újra Magyarországon is dolgozni. Megdöbbentve tapasztaltam, hogy az egypártrendszer cenzorainak funkcióját a lakosság vállalta magára. Magyarország a számtalan apró cenzor, betiltást követelő kis kritikus országa lett. Az emberek a gyűlölködésben, kirekesztésben, kiközösítésben találnak örömet. A „mindig mindent mindenkinél jobban tudók” országának lakói nem azt keresik szenvedélyesen, hogy miben értenek egyet, hanem azt, hogy miben nem. Különösen fájó volt tapasztalnom, hogy a bolsevik diktatúrában folyamatosan cenzúrázott egykori barátaim, munkatársaim az „új rendszerben” döntési pozíciókba kerülve még eltökéltebben cenzúráznak, mint a régi tiltók.

A lakossági cenzúra mellett természetesen tovább működnek a politikai és gazdasági hatalom cenzorai is. Az előbbiek az aktuális kormány-ideológiától eltérő nézeteket igyekeznek kiszűrni a „közszolgálati” (valójában kizárólag a mindenkori hatalom érdekeit kiszolgáló) médiából. A globalizálódott tömegember igényeinek kiszolgálásából élő, a tömegek szellemi felnövésének megakadályozásában érdekelt utóbbiak kereskedelmi szempontokra hivatkozva tiltanak, rekesztenek ki „rétegkultúrának” minősített tartalmakat.

Az egyik közszolgálati televíziós csatorna felkérésére 1997-ben a bolsevik diktatúra „lélekgyilkos” (ez a műsor szerkesztőinek megfogalmazása volt) cenzúrájáról szóló „beszélgetős” műsorban vettem részt. Alig kezdtem el válaszolni a hozzám intézett műsorvezetői kérdések többségére, a szerkesztő-riporternő rendre leállította a forgatást, mondván „ezt nem fogják adásba engedni”. Megítélésem szerint egyszer sem próbáltam olyasmit mondani, amit bármelyik nyugati televízió illetékesei kifogásoltak volna.

Azóta sok televíziós, rádiós és sajtó interjút adtam, de alig volt olyan médiaszereplésem, amelynek során ne cenzúráztak volna meg. Vagy utólag vágtak ki részleteket az interjúkból, értelmetlenné téve azt, amit engedtek elmondanom, vagy – élő tévé és rádióinterjúk esetében – rám keverték a zenét, a kortárs cenzor egyik legfontosabb munkaeszközét. És persze a közlés minőségét silányítják a terjedelmi korlátok. A magyar „közszolgálati” médiában soha sincs elég idő, legtöbbször a műsorvezető többet beszél, mint a meginterjúvoltak. Miután észrevettem, hogy ritkán kapok lehetőséget közlendőm kifejtésére, alkalmazni kezdtem a sound bite, a rövid, frappáns, hirdetés-szerű, önálló tőmondatokban, szlogenekben való közlés Amerikában megtanult művészetét. És persze a közszolgálati médiákban megcenzúrázottak számára is nyitva áll még az Internet, amelynek hatósági kontrollálására egyenlőre kevés lehetősége van a Központi Erőtérnek.

A közelmúltban egy művészeti portál felkérésére videó-életrajzokat (VideoBio sorozat) készítettem kortárs művészekről. Az interjúk során minden alkalommal megkérdeztem az alanyokat, hogy fontosnak tartják-e az aktualitást művészetükben. Legtöbbjük az aktualitáson a politikához való kapcsolódást értette, s szinte valamennyien közölték, hogy nem foglalkoztatja őket az aktualitás kérdése, illetve nem az adott kontextusnak, hanem az „örökkévalóságnak” dolgoznak.

Ez az elefántcsont tornyos hozzáállás a Centrális Erőtérnek a kultúrába történt durva beavatkozása következtében megváltozni látszik. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a groteszk módon Alaptörvénybe foglalt, szélsőségesen nacionalista, konzervatív, hatalomra kerülve azonnal a cenzúra fegyverét lóbáló, közpénzekből alaposan kistaffírozott, bigott, gyűlölködő, bosszúvágyó, kirekesztő vénemberek vezette Művészeti Akadémia (MMA) uralma alá kerül a teljes magyar kultúra, beindult a nagyon régen esedékes ellenállás a korában szigorúan apolitikus ifjú művészek körében is. A bolsevik diktatúra KISZ-szervezőtitkárainak stílusában mozgalmakat alapítva akciózni kezdtek. Még olyan elkényeztetett, kortárs nyuszik is villogó szemű, kérlelhetetlen kultúrharcosokká váltak, akik a velük korábban készített interjúm során teli szájjal pocskondiázták rég marginalizált generációmat politikai szerepvállalásáért, és magukból kikelve tiltakoztak, amikor megkérdeztem, hogy művészetüknek van-e köze az aktualitáshoz.

Subscribe to: Posts (Atom)